1990.augusztus 3-án iktatták be Göncz Árpád író-műfordítót, a III. Magyar Köztársaság köztársasági elnöki tisztségébe. A rendszerváltás óta a legnépszerűbb közfeladatot ellátó személye volt.
Ez nem változott akkor sem, amikor Göncz aktív volt és akkor sem, amikor visszavonult a politikai élet frontvonalából. A kiváló mutatók alighanem az államfői intézmény iránti tisztelet következményei: a köztársasági elnök deklaráltan is az egység, a társadalmi békesség legfőbb közjogi letéteményese, s a közvélemény ennek képviseletét el is várja e tisztség mindenkori viselőjétől. Göncz Árpád e szerepnek összességében megfelelt és aligha kétséges, hogy utódjait sokan és még sokáig fogják hozzá mérve megítélni.
Nehéz Göncz Árpáddal kapcsolatban bármi újat mondani – mindent megírtak róla. Egy emlék nyomaszt vele kapcsolatban évek óta, nevezetesen amikor. 1992. október 23.-án kifütyülték a Kossuth téren az elnököt. Felvillannak az akkori képek: SS-sapkák, a megszólalásig hasonló karszalagok, Potyka bácsi szkinheadjei, az egri katonai kadétiskola hallgatói. Nem voltam ott, a tévéből emlékszem Göncz Árpád arcára a kifütyüléskor. Emblematikus kép ez is. Az akkor előretörő szélsőjobb megdöbbentette, Göncz Árpád visszahúzódó lett, innentől kerülte a pártpolitikát. A haza nagyatyja lett. Mindenki szerette, sokszor azok is, akik utálták.
Emlékszem harminc éve, beiktatásakor ezt mondta: „azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre”. A jelenből nézve megejtően anakronisztikus szép szavak. Nagyon kár, hogy napjainkban teljességgel elfelejtődtek, pedig szeretet és együttérzés nélkül az igazi államférfiúi népszerűséget nem lehet kiérdemelni.
K.A.